Tallyzás
(m/s Tata, 1968.)
![]()
– Uno, due, tre … – kántálta monoton hangon az ügynökség részéről tallyzó (árut számláló) olasz, majd amikor eljutott a „tízhez” húzott egy függőleges vonalat a jegyzetfüzetében. Én is hasonlóképpen tettem. A másik olasz, aki a műtrágyagyár ellenőreként számlálta volna a futószalagon előttünk elhaladó zsákokat, békésen aludt valami műanyaghalmon.
Már negyedik napja rakodtuk éjjel-nappal a zsákolt műtrágyát a szicíliai Agrigento kikötőjének számító Porto Empedocle-ben. A zsákok a kikötőtől nem túl messze lévő gyártól, a rakparttal párhuzamos, fedett szállítószalagon érkeztek a hajóig, ahol valami tereléssel egy kisebb, a hajó fölé vezető szalagra kerültek, majd egy spirálcsúszdán siklottak le a hajó raktárába. Ott a rakományt egy hat fős munkáscsapat terítette szét.
Október közepén érkeztünk ide egy borongós délutánon. A hatósági vizsgálat után a Chief a Bócmannal a pupára gyűjtette az összes matrózt. Kisvártatva ő is odajött.
– Arról van szó – kezdte kissé rekedtes hangján -, hogy holnap reggel kezdünk, és éjjel-nappal rakodni fogunk. A tisztek egymást váltják a decken, de a tallyzás odafent történik a szalagon – és ezzel felmutatott a magasban, a rakparttal párhuzamosan húzódó hosszú, hullámlemez borítású építményre. – Két olasz, egy az ügynökségről, egy pedig a gyártól fog tallyzni, és nekünk is oda kell felküldenünk a saját tallymanunkat.
– Három matrózt, ugye? – kérdezte a Bócman savanyú képpel.
– Hát persze – felelte a Chief. – Nyolc órát tallyznak és egymást fogják váltani. Étkezési szünetet akkor tartanak, amikor az olaszok. Kánya! Maga lesz az egyik, hiszen tiszti tanfolyamot végzett, még ha nem is nagy sikerrel. Öreg! A másik kettőt te jelöld ki!
– Akkor legyen a Bandi és a Tomi. A Sanyi és a Pista lesznek a watchmanok, Pali meg a nappalos – morogta a Bócman, akinek láthatóan nem tetszett, hogy három embere ideiglenesen kiesik a fennhatósága alól. A magam részéről örültem, mert legalább egy rövid időre megszabadulhatok a piszkálódásaitól.
– Rendben van – fordult felénk a Chief. – Jól figyeljenek rám. Legyenek nagyon éberek, nehogy becsapják magukat a számolásnál. Minden szünet előtt egyeztessenek a két olasszal, sőt néhányszor még közben is. Még valami! Próbáljanak meg ügyeskedni, és úgy tallyzzanak, hogy szerezzenek egy kis többlet rakományt. Csak a biztonság kedvéért, hogy Cipruson ne legyen hiány a kirakásnál. Értik?
– Igen, értjük – bólogattunk.
– Melyikük kezd holnap reggel 8-kor?
– Én! – vágta rá egyből Kánya és ezzel lefoglalta magának a nappalt. – Így legalább minden este ki tudok menni a városba.
– Nem fog, mivel az első alkalommal úgyis elkölti minden pénzét – mondta vigyorogva a Chief. – Ki lesz éjféltől reggel nyolcig?
– Majd én – feleltem, miután láttam, hogy Tomi nem nagyon lelkesedik az éjszakai műszakért. Különben is, ha délig alszom, ebben a ködös-nyirkos októberben jobb kimenni délután, mint este.
– Rendben van. Akkor Tomi maga lesz tizenhattól huszonnégyig. Még egyszer! Ne felejtsék el amiket mondtam! Jól figyeljenek, és ne a hajó kárára tévedjenek! Világos?
– Világos Chief – mondta Kánya. – Szétlopjuk ezeket a maffiózókat!
– Én ilyet nem mondtam! – csattant fel a Chief és eltávozott.
Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk, nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. – Jól kihúzták magukat a meló alól! Irodai munka, mi? Tallyzás? Hogy oda ne rohanjak! Lógás az egész! Nem munka! – legyintett és morogva elvonult.
– Na ez most mérgében bedob néhány fröccsöt – jegyezte meg Tomi.
– Hát én semmiképp sem szerettem volna tallyzni – szólalt meg az eddig, a meglett ember nyugalmával csendben figyelő Sanyi. – Bele is bolondulnék, ha nyolc órán keresztül csak számolnom kéne. – (Korábban könyvelőként dolgozott, és valószínűleg akkor utálhatta meg a számokat.)
Pista, a hajóács, most újból őrségbe került, aminek nem örült túlzottan, de ő sem szívesen végezte volna az áruszámlálás dögunalmas munkáját. – Én is így vagyok ezzel – mondta, és otthagyott bennünket.
Érdekes módon Pali sem lelkesedett a tallyzásért, így ő is elégedetten vette tudomásul a helyzetet.
Az első rakodási napon éjfél előtt pár perccel, az eléggé hidegen süvítő szélben, felkapaszkodtam a vaslétrán a fedett szállítószalaghoz. Itt sokkal jobb idő fogadott. Tomi kivárta, amíg a zörgő-csattogó szalagon egy ideig nem érkeztek zsákok, és gyorsan egyeztetett a két olasszal, majd átadta a füzetkét.
– Ennyit raktunk be vacsora óta. Nemsokára ők is váltanak, így lesz egy kis pauzád. Sokszor oda sem figyeltek, és rám bízták a számolást. Sikerült némi pluszt szereznem a hajónak. Minden tíz zsák után húznak egy vonást, majd az ötödiket vízszintesen. Én is így csináltam, és néha kiszámoljuk, hogy mennyi is az. Na én megyek is. Jó számolást!
– Te meg aludj jól! – feleltem és a két olasz tallyman felé fordultam.
A szalag hirtelen megállt, ők pedig cihelődni kezdtek. Az orrom alá dugták a papírjaikat, amiket az előbb egyeztettek, hogy írjam alá, miközben ők is aláírták a füzetemben lévő mennyiséget.
– Buona notte! – intettek és lemásztak a vaslétrán a rakpartra.
Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Lenézve láttam, hogy a hajó II-es raktárából is feljöttek a munkások, de újak még nem érkeztek. Lemenjek én is, vagy maradjak itt? Hátha hirtelen újra beindul a szalag? Észrevettem a decken álldogáló II. tisztet.
– Laci! – ordítottam oda. – Maradjak fent, vagy menjek le? Mikor jönnek az újak?
– Nem tudom nyuszikám! – érkezett halkan a válasz. – Maradj csak ott tapsikám! Jó helyen vagy!
Ott maradtam, és letelepedtem néhány egymásra rakott zsákra. Az olaszok láthatóan nem nagyon siettek, és majdnem egykor kezdték el az új műszakot. Gyorsan összebarátkoztam a két új tallymannal és egy ideig együtt kántáltuk, hogy uno, due tre, stb. egészen tízig, majd behúzkodtuk a vonalainkat. Úgy egy óra múlva az egyik felállt és elment, mire az ügynökségi számláló rám kacsintott, és abbahagyta a számolást. A zsákok számolatlanul csúsztak tova. Na pont ez kellett nekünk, és én is leálltam. Pár perc múlva visszajött a gyári tallyman, mire hangosan újra számolni kezdtünk.
Nem mondom, pokolian unalmas volt, és alig vártam, hogy leálljanak pihenni, ami hajnali négykor be is következett. A rakodómunkások feljöttek a raktárból, én meg leszaladtam a hajóra inni egy meleg teát, majd fél óra múlva minden folytatódott.
Ez így ment hat napon át, és időnként eldicsekedtünk egymásnak, hogy mennyit tudtunk csalni. Ha mindegyikünk igazat beszélt, akkor nem keveset.
A hetedik napon befejeztük a berakodást és elindultunk a ciprusi Famagusta kikötője felé.
Október 30-án érkeztünk meg Famagustába, és már a kikötési manőver alatt szemünkbe ötlöttek a középkori lovagvár zömök bástyái.
Maga a város is szép látványt nyújtott az egy-két emeletesnél nem magasabb házaival és délszaki növényzetével.
– Így ránézésre jónak tűnik – mondta Tomi, miközben az egyik orrkötelet készítette elő a kiadásra.
A nem túl nagy, de tágas kikötőben egyetlen teherhajó sem tartózkodott, csak halászhajók álltak a túlsó végében.
A Bócman nem vett részt a manőverben, mert már két nappal korábban „elvarázsolta” magát, így a hajóács helyettesítette. Nekünk ez jól jött, hiszen a munka ugyanúgy folyt mintha ott lett volna közöttünk, de legalább nem piszkált bennünket. (Csak megemlítem, hogy hét nap kirakás után elindultunk Alexandriába, és egy nappal az indulás után került elő eléggé gyűrött állapotban. Az után érdeklődött, hogy mikor érkezünk meg Famagustába. Az eset kísértetiesen hasonlított az egyik Rejtő regényre, amikor Wágner úr az 1930-as évek közepén kijózanodik egy hajón, és levelet ír a feleségének, hogy nemsokára megérkeznek Triesztbe, és siet haza, mert hallotta, hogy meggyilkolták a trónörököst.)
A kirakodást a munkások a saját daruinkkal végezték, ezért eléggé lassan haladt. Így néhányszor sikerült kijutnunk a partra, és nagyon jól éreztük magunkat a valóban szép helyen. Egyik este, amint befelé sétáltunk a hajóra, egy kertes ház sarkánál hirtelen különös illatot éreztem, amitől egy pillanatra szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Tömény jázminillat volt. Odahaza a kertünkben volt egy nagy jázminbokor, és virágzása idején az illatozott így esténként, ha az ember a közelébe ment. Érdekes, hogy mily módon képes sok mindent felidézni egy jellegzetes illat vagy szag.
A rakodás hatodik napján, amikor már csak a II-es raktár alján maradt még némi rakomány, hirtelen minden munka leállt. A munkások elmentek és kisvártatva vámtisztek, ügynökségi tisztviselők és mások érkeztek a hajóra.
Délben abbahagytuk az I-es raktár takarítását és elindultunk hátra ebédelni, amikor a kanizsella alól felbukkant a Chief. Véreres szemei vészjóslóan forogtak barnára sült, fekete borostás arcában.
– Jöjjenek ide! – ordította.
Rosszat sejtve engedelmeskedtünk.
– Mi a lófaszt műveltek a berakásnál? Hogy tallyztak? Meg akarják büntetni a hajót vámcsalás miatt! Nézzék! Azt ott a kettesben! Legalább 25 tonna, és nem szerepel a rakományjegyzéken meg a vámpapírokon. A helyi vámhivatal büntetni akar! Az istenit a hülye fejüknek!
– De Chief! Mi csak azt tettük, amit mondott – felelte Kánya. – Szereztünk egy kis plusz rakományt.
– Egy kicsit? Hát ez nem kicsi!
– Mi csak jót akartunk, és tényleg maga mondta, hogy csaljunk – szóltam közbe.
– De nem ennyit! – mordult rám, majd elviharzott.
Mivel a rakományügyek intézése abszolúte nem a matrózok dolga, nem estünk nagyon kétségbe, és nyugodtan elvonultunk ebédelni. Étkezés közben persze szóba került a dolog, és annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt a rakomány- és vámügyek menetének alapvető részleteiről, „nagy szakértelemmel” vitatkoztunk azokról. Különösen a hatalmas termetű Gépmester, (aki korábban az egyik fegyveres testületnél, de nem a vámőrségnél, volt százados) fitogtatta a témában nem létező ismereteit.
Délután újból nagy számban érkeztek különböző hivatalos emberek, majd a Barba és a Chief távozott az ügynök autóján. Vacsorára tértek vissza, és az arcukról láttuk, hogy sikerrel jártak.
Később elmondták, hogy a rakomány címzettje, a megfelelő vámilleték lefizetése (meg a hivatalos embereknek csúsztatott borítékok) fejében átvehette a többlet rakományt. Még így is nagyon jól járt. A hajó ebből természetesen nem kapott semmit, csak a hatóság engedte el nagylelkűen a „vámbűntett” elkövetéséért kiróható büntetést.
(m/s Tata, 1968.)
– Uno, due, tre … – kántálta monoton hangon az ügynökség részéről tallyzó (árut számláló) olasz, majd amikor eljutott a „tízhez” húzott egy függőleges vonalat a jegyzetfüzetében. Én is hasonlóképpen tettem. A másik olasz, aki a műtrágyagyár ellenőreként számlálta volna a futószalagon előttünk elhaladó zsákokat, békésen aludt valami műanyaghalmon.Már negyedik napja rakodtuk éjjel-nappal a zsákolt műtrágyát a szicíliai Agrigento kikötőjének számító Porto Empedocle-ben. A zsákok a kikötőtől nem túl messze lévő gyártól, a rakparttal párhuzamos, fedett szállítószalagon érkeztek a hajóig, ahol valami tereléssel egy kisebb, a hajó fölé vezető szalagra kerültek, majd egy spirálcsúszdán siklottak le a hajó raktárába. Ott a rakományt egy hat fős munkáscsapat terítette szét.
Október közepén érkeztünk ide egy borongós délutánon. A hatósági vizsgálat után a Chief a Bócmannal a pupára gyűjtette az összes matrózt. Kisvártatva ő is odajött.
– Arról van szó – kezdte kissé rekedtes hangján -, hogy holnap reggel kezdünk, és éjjel-nappal rakodni fogunk. A tisztek egymást váltják a decken, de a tallyzás odafent történik a szalagon – és ezzel felmutatott a magasban, a rakparttal párhuzamosan húzódó hosszú, hullámlemez borítású építményre. – Két olasz, egy az ügynökségről, egy pedig a gyártól fog tallyzni, és nekünk is oda kell felküldenünk a saját tallymanunkat.
– Három matrózt, ugye? – kérdezte a Bócman savanyú képpel.
– Hát persze – felelte a Chief. – Nyolc órát tallyznak és egymást fogják váltani. Étkezési szünetet akkor tartanak, amikor az olaszok. Kánya! Maga lesz az egyik, hiszen tiszti tanfolyamot végzett, még ha nem is nagy sikerrel. Öreg! A másik kettőt te jelöld ki!
– Akkor legyen a Bandi és a Tomi. A Sanyi és a Pista lesznek a watchmanok, Pali meg a nappalos – morogta a Bócman, akinek láthatóan nem tetszett, hogy három embere ideiglenesen kiesik a fennhatósága alól. A magam részéről örültem, mert legalább egy rövid időre megszabadulhatok a piszkálódásaitól.
– Rendben van – fordult felénk a Chief. – Jól figyeljenek rám. Legyenek nagyon éberek, nehogy becsapják magukat a számolásnál. Minden szünet előtt egyeztessenek a két olasszal, sőt néhányszor még közben is. Még valami! Próbáljanak meg ügyeskedni, és úgy tallyzzanak, hogy szerezzenek egy kis többlet rakományt. Csak a biztonság kedvéért, hogy Cipruson ne legyen hiány a kirakásnál. Értik?
– Igen, értjük – bólogattunk.
– Melyikük kezd holnap reggel 8-kor?
– Én! – vágta rá egyből Kánya és ezzel lefoglalta magának a nappalt. – Így legalább minden este ki tudok menni a városba.
– Nem fog, mivel az első alkalommal úgyis elkölti minden pénzét – mondta vigyorogva a Chief. – Ki lesz éjféltől reggel nyolcig?
– Majd én – feleltem, miután láttam, hogy Tomi nem nagyon lelkesedik az éjszakai műszakért. Különben is, ha délig alszom, ebben a ködös-nyirkos októberben jobb kimenni délután, mint este.
– Rendben van. Akkor Tomi maga lesz tizenhattól huszonnégyig. Még egyszer! Ne felejtsék el amiket mondtam! Jól figyeljenek, és ne a hajó kárára tévedjenek! Világos?
– Világos Chief – mondta Kánya. – Szétlopjuk ezeket a maffiózókat!
– Én ilyet nem mondtam! – csattant fel a Chief és eltávozott.
Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk, nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. – Jól kihúzták magukat a meló alól! Irodai munka, mi? Tallyzás? Hogy oda ne rohanjak! Lógás az egész! Nem munka! – legyintett és morogva elvonult.
– Na ez most mérgében bedob néhány fröccsöt – jegyezte meg Tomi.
– Hát én semmiképp sem szerettem volna tallyzni – szólalt meg az eddig, a meglett ember nyugalmával csendben figyelő Sanyi. – Bele is bolondulnék, ha nyolc órán keresztül csak számolnom kéne. – (Korábban könyvelőként dolgozott, és valószínűleg akkor utálhatta meg a számokat.)
Pista, a hajóács, most újból őrségbe került, aminek nem örült túlzottan, de ő sem szívesen végezte volna az áruszámlálás dögunalmas munkáját. – Én is így vagyok ezzel – mondta, és otthagyott bennünket.
Érdekes módon Pali sem lelkesedett a tallyzásért, így ő is elégedetten vette tudomásul a helyzetet.
Az első rakodási napon éjfél előtt pár perccel, az eléggé hidegen süvítő szélben, felkapaszkodtam a vaslétrán a fedett szállítószalaghoz. Itt sokkal jobb idő fogadott. Tomi kivárta, amíg a zörgő-csattogó szalagon egy ideig nem érkeztek zsákok, és gyorsan egyeztetett a két olasszal, majd átadta a füzetkét.
– Ennyit raktunk be vacsora óta. Nemsokára ők is váltanak, így lesz egy kis pauzád. Sokszor oda sem figyeltek, és rám bízták a számolást. Sikerült némi pluszt szereznem a hajónak. Minden tíz zsák után húznak egy vonást, majd az ötödiket vízszintesen. Én is így csináltam, és néha kiszámoljuk, hogy mennyi is az. Na én megyek is. Jó számolást!
– Te meg aludj jól! – feleltem és a két olasz tallyman felé fordultam.
A szalag hirtelen megállt, ők pedig cihelődni kezdtek. Az orrom alá dugták a papírjaikat, amiket az előbb egyeztettek, hogy írjam alá, miközben ők is aláírták a füzetemben lévő mennyiséget.
– Buona notte! – intettek és lemásztak a vaslétrán a rakpartra.
Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Lenézve láttam, hogy a hajó II-es raktárából is feljöttek a munkások, de újak még nem érkeztek. Lemenjek én is, vagy maradjak itt? Hátha hirtelen újra beindul a szalag? Észrevettem a decken álldogáló II. tisztet.
– Laci! – ordítottam oda. – Maradjak fent, vagy menjek le? Mikor jönnek az újak?
– Nem tudom nyuszikám! – érkezett halkan a válasz. – Maradj csak ott tapsikám! Jó helyen vagy!
Ott maradtam, és letelepedtem néhány egymásra rakott zsákra. Az olaszok láthatóan nem nagyon siettek, és majdnem egykor kezdték el az új műszakot. Gyorsan összebarátkoztam a két új tallymannal és egy ideig együtt kántáltuk, hogy uno, due tre, stb. egészen tízig, majd behúzkodtuk a vonalainkat. Úgy egy óra múlva az egyik felállt és elment, mire az ügynökségi számláló rám kacsintott, és abbahagyta a számolást. A zsákok számolatlanul csúsztak tova. Na pont ez kellett nekünk, és én is leálltam. Pár perc múlva visszajött a gyári tallyman, mire hangosan újra számolni kezdtünk.
Nem mondom, pokolian unalmas volt, és alig vártam, hogy leálljanak pihenni, ami hajnali négykor be is következett. A rakodómunkások feljöttek a raktárból, én meg leszaladtam a hajóra inni egy meleg teát, majd fél óra múlva minden folytatódott.
Ez így ment hat napon át, és időnként eldicsekedtünk egymásnak, hogy mennyit tudtunk csalni. Ha mindegyikünk igazat beszélt, akkor nem keveset.
A hetedik napon befejeztük a berakodást és elindultunk a ciprusi Famagusta kikötője felé.
Október 30-án érkeztünk meg Famagustába, és már a kikötési manőver alatt szemünkbe ötlöttek a középkori lovagvár zömök bástyái.
Maga a város is szép látványt nyújtott az egy-két emeletesnél nem magasabb házaival és délszaki növényzetével.
– Így ránézésre jónak tűnik – mondta Tomi, miközben az egyik orrkötelet készítette elő a kiadásra.
A nem túl nagy, de tágas kikötőben egyetlen teherhajó sem tartózkodott, csak halászhajók álltak a túlsó végében.
A Bócman nem vett részt a manőverben, mert már két nappal korábban „elvarázsolta” magát, így a hajóács helyettesítette. Nekünk ez jól jött, hiszen a munka ugyanúgy folyt mintha ott lett volna közöttünk, de legalább nem piszkált bennünket. (Csak megemlítem, hogy hét nap kirakás után elindultunk Alexandriába, és egy nappal az indulás után került elő eléggé gyűrött állapotban. Az után érdeklődött, hogy mikor érkezünk meg Famagustába. Az eset kísértetiesen hasonlított az egyik Rejtő regényre, amikor Wágner úr az 1930-as évek közepén kijózanodik egy hajón, és levelet ír a feleségének, hogy nemsokára megérkeznek Triesztbe, és siet haza, mert hallotta, hogy meggyilkolták a trónörököst.)
A kirakodást a munkások a saját daruinkkal végezték, ezért eléggé lassan haladt. Így néhányszor sikerült kijutnunk a partra, és nagyon jól éreztük magunkat a valóban szép helyen. Egyik este, amint befelé sétáltunk a hajóra, egy kertes ház sarkánál hirtelen különös illatot éreztem, amitől egy pillanatra szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Tömény jázminillat volt. Odahaza a kertünkben volt egy nagy jázminbokor, és virágzása idején az illatozott így esténként, ha az ember a közelébe ment. Érdekes, hogy mily módon képes sok mindent felidézni egy jellegzetes illat vagy szag.
A rakodás hatodik napján, amikor már csak a II-es raktár alján maradt még némi rakomány, hirtelen minden munka leállt. A munkások elmentek és kisvártatva vámtisztek, ügynökségi tisztviselők és mások érkeztek a hajóra.
Délben abbahagytuk az I-es raktár takarítását és elindultunk hátra ebédelni, amikor a kanizsella alól felbukkant a Chief. Véreres szemei vészjóslóan forogtak barnára sült, fekete borostás arcában.
– Jöjjenek ide! – ordította.
Rosszat sejtve engedelmeskedtünk.
– Mi a lófaszt műveltek a berakásnál? Hogy tallyztak? Meg akarják büntetni a hajót vámcsalás miatt! Nézzék! Azt ott a kettesben! Legalább 25 tonna, és nem szerepel a rakományjegyzéken meg a vámpapírokon. A helyi vámhivatal büntetni akar! Az istenit a hülye fejüknek!
– De Chief! Mi csak azt tettük, amit mondott – felelte Kánya. – Szereztünk egy kis plusz rakományt.
– Egy kicsit? Hát ez nem kicsi!
– Mi csak jót akartunk, és tényleg maga mondta, hogy csaljunk – szóltam közbe.
– De nem ennyit! – mordult rám, majd elviharzott.
Mivel a rakományügyek intézése abszolúte nem a matrózok dolga, nem estünk nagyon kétségbe, és nyugodtan elvonultunk ebédelni. Étkezés közben persze szóba került a dolog, és annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt a rakomány- és vámügyek menetének alapvető részleteiről, „nagy szakértelemmel” vitatkoztunk azokról. Különösen a hatalmas termetű Gépmester, (aki korábban az egyik fegyveres testületnél, de nem a vámőrségnél, volt százados) fitogtatta a témában nem létező ismereteit.
Délután újból nagy számban érkeztek különböző hivatalos emberek, majd a Barba és a Chief távozott az ügynök autóján. Vacsorára tértek vissza, és az arcukról láttuk, hogy sikerrel jártak.
Később elmondták, hogy a rakomány címzettje, a megfelelő vámilleték lefizetése (meg a hivatalos embereknek csúsztatott borítékok) fejében átvehette a többlet rakományt. Még így is nagyon jól járt. A hajó ebből természetesen nem kapott semmit, csak a hatóság engedte el nagylelkűen a „vámbűntett” elkövetéséért kiróható büntetést.
